Ma már egyáltalán nem tabu téma, a szülés után fellépő depresszió. Ennek azért is örülünk, mert egyre többen merik vállalni ezt az időleges állapotot, és sokan mernek beszélni róla. A terhesség, mint maga a szülés is egy hatalmas hormonális cunami a nő számára. Felér egy biológiai tornádóval, melyet nem mindenki képes átvészelni, arról nem is beszélve, hogy ilyenkor a bennünk lévő csalódások, belső félelmek és fájdalmak is felerősödhetnek, vagy épp ellenkezőleg, enyhülnek a gyermek születése után.
Réka, 37 évesen hozta világra kisfiát, és soha nem ismert érzések kerítették hatalmába. Most az ő történetén keresztül láthatjuk, mennyire komoly lehet a nem kezelt szülés utáni depresszió.
- A terhességem alatt nem volt semmi gond. Ugyanúgy éltem a mindennapjaimat, mint előtte. Persze benne volt az izgalom, a várakozás, a férjemmel való ábrándozás a kicsiről, de ugyanúgy megvolt a baráti társaságunk, eljártunk velük moziba, vagy egymáshoz. Dolgoztam, és meg sem fordult a fejemben, hogy egyszer valaha is depressziós leszek. Majd megszületett Áron, egészségesen, és elmondhatom, úgy éreztem, nincs nálam boldogabb és büszkébb ana ezen a világon. A kórházban minden rendben ment, etettem, csodáltam a kicsi kincsemet, és mindennél jobban vártam, hogy végre hazamehessünk.
- Az első másfél hét még a mámor jegyében telt el, de aztán azt éreztem kezd kicsúszni a kezemből az egész életem.
- A férjem reggel elment dolgozni én pedig otthon maradtam Áronnal. Persze volt tennivaló rengeteg. Két órákénti etetés, plusz igény szerint, a gőgicsélés, a pelenkázás, a ringatás, de azt éreztem, fogságba estem. A boltba sem mentem le, hiszen nem hagyhatom magára a kicsit, a szabad levegőre még nem mertem levinni, az emberek közé, így megértettem, hogy kiszolgáltatott helyzetben vagyok. Meg kell várnom a férjem, vagy épp szólni egy barátnőnek, szomszédnak, hogy ugyan segítsem megoldani egy egyszerű, ám elfelejtett pirospaprika vásárlást.
És közben azt éreztem, kisodródtam, átsodródtam egy másik életbe.
Már nem az volt a legfontosabb, hogy előléptessenek, hanem az, hogy milyen színű Áron széklete. A barátnőim jöttek, megnézték a kicsit, de leragadtak annál a témánál, kit mi vár a munkahelyén, milyen terveik vannak, milyen álmokat kell elérniük, én pedig idióta vigyorral, de annál nagyobb szeretettel néztem a fiamat. DE akkor is éreztem, valami hiányzik, valami nem kerek. A férjem is megérkezve a munkából egy egész életről kezdett el nekem mesélni, onnan kezdve, hogy milyen nehéz volt kiállni a garázsból, addig, hogy a munkahelyén a Béla már megint nem azt és nem úgy csinálta, ahogy kellett volna, és azt vettem észre, lassan kezdek félni a kérdéstől: Neked milyen napod volt drágám?
Mert minden nap ugyanolyan volt. Csak más színű széklettel, vagy épp más dallammal a fülemben. De ugyanaz a négy fal, ugyanaz a szoptatási idő, ugyanaz minden, és ma már nem szégyenlem, de akkor nagyon, azt éreztem, csalódtam az anyaszerepben. Mert nem volt elképzelésem, nem tudtam mi vár majd rám, és őszinte leszek, úgy éreztem a fiam rabja vagyok. Egyre elhanyagoltabb lettem, már nem akartam csinos lenni, napokig ugyanabba a pizsamába jártam, keltem, nem igazán érdekelt a mosatlan tányér, mert úgy gondoltam, a férjem is vegye ki a részét a házimunkából, elvégre egész nap móka számára az élet, mert emberek között lehet. Én pedig bezárva a lakásba, mind ebből a szépből és jóból nem részesülhetek. Így ment ez hónapokig. Persze utána naponta levittem a kicsit sétálni, az egy ideig kikapcsolódást jelentetett, vagy elmentünk együtt bevásárolni, de a felhőtlen boldogság elmaradt.
Féltékeny lettem a férjemre, a sikereire, a barátaira, akikkel néha elment munka után meginni egy sört, féltékeny voltam a barátnőimre, az éppen aktuális barátaikra, sőt, még az éppen aktuális divatra is féltékeny voltam. Így aztán ahol csak tudtam sírtam, és átmentem házisárkányba, megnehezítve ezzel a férjem életét. Utáltam, ha munkába indult, ha onnan jókedvűen hazatért, gyűlöltem magam a lenőtt hajammal, a plusz súlyaimmal, és mindennél jobban szerettem a fiamat Áront. Ez a kettősség egyszerűen megőrjített.
Mígnem a férjem, akit már akkor naponta gyanúsítottam meg minden kolléganőjével és szomszédasszonnyal, hazajött, és közölte, fél órán belül itt van anyám, vigyáz a gyerekre, csomagoljak, mert indulunk. Nem értettem semmit. Elkezdtem kiabálni, hogy nem hagyom itt Áront, mert Áronnak rám van szüksége, és nem megyek innen sehová, holott akkor már fél éves volt a kicsi. A férjem viszont nem tágított, azt mondta, ha nem csomagolok, ruha nélkül indulunk el három napra, az én döntésem.
Így hát remegő lélekkel csomagolni kezdtem. Úgy éreztem, most jön majd valami tragédia, világégés, mert én leszek a legborzasztóbb anya a világon.
Ehelyett tudjátok mi történt? Ezalatt a három nap alatt megtaláltam az utat az anyaság, a nőiesség felé. A férjem ugyanis elvitt ugyanabba a városba, négy utcával arrébb, egy csendes lakásba. Egy lakásba, ahol nem volt gyerek – aki rettenetesen hiányzott – csak én voltam és a férjem. A hűtő tele volt, ki sem mozdultunk, csak éltünk, beszélgettünk, és persze milliószor telefonáltunk, hogy van a kicsi.
Ezalatt a három nap alatt megértettem, hogy az anyaság egy másik világ, és ebben kell megtalálnom önmagam. Ebben kell kiteljesedni, ebben az anya szerepben kell kialakítani a karrieremet, a sikert, és igen, ha kell, új barátokat találni. A férjem pedig mindenben támogat. A gyermek mellett belekezdtem egy kis vállalkozásba, ami természetesen róla és érte szól. Rájöttem, hogy minden napba beletehetek valami újat, valami szépet, és igenis lett énidőm, amikor apa, vagy épp a nagyik vigyáznak a kicsire, én pedig megiszom egy pohár bort a férjemmel, sétálunk, és kikapcsolódom.
Ha nincs az a három napos kényszer pihenő, amikor végre máshonnan, más szemmel nézhettem az életemre, lehet elválok, és leharcolt anyaként, a fiammal a vállamon harcolok a boldogság ellen. Így utólag már tudom, hogy anyaként nem megfelelni kell, hanem megélni a pillanatot, és attól, mert gyermekünk születik, nem leszünk kevesebbek senkinél. Ma már tudom, hogy a depresszió észrevétlenül férkőzik be az életünkbe, és képes irányítani a gondolatainkat és vele együtt az érzéseinket is. Ma már tudom. És én vagyok a világ legboldogabb embere, hogy erre nem később jöttem rá.
Buzási-Végh Viktória pszichológus szerint a szülés utáni depresszió, mint ahogyan a depresszió egyetlen formája sem tekinthető olyan helyzetnek, melyet egy kézlegyintéssel el lehetne intézni. Amennyiben az érintett betegnél azt látjuk, hogy egyre mélyebb letargiába süllyed, azonnal keressünk orvost, aki kezelni, gyógyítani tudja a betegséget.
A szülés utáni depresszió nem tekinthető női hisztinek, hiszen a WHO adatai szerint a szülő nők legalább 13%-át érinti, ami a környezet segítsége nélkül nem múlik el magától. Amennyiben egy-két hét alatt sem múlik el a folyamatos rosszkedv, kilátástalanság érzet, mindenképp, haladéktalanul kérjük szakember segítségét. Hiszen, mint fentebb is írtuk, ez nem szégyen. Mint ahogyan a lelkünk egyetlen betegsége sem.
